Énvezettem?

Mindig érdeklődéssel olvasom a tudományos képzéssel foglalkozó cikkeket. Így történt ez most is a nol.hu oldalán megjelent, Zawadowski Alfréd tollából megjelent írással is, amely a mai egyetemi, és azon belül a természettudományos képzés állapotát. Azt, hogy milyen siralmas helyzetben vannak a magyar egyetemek, azt, hogy nemzetközi viszonylatban túl sok egyetem és más felsőfokú képzettséget (vagy annak érzését) adó intézmény üzemel nálunk, azt, hogy nagyon sok "álhallgató" van, akik csak a társadalmi juttatások (TB, kedvezmények) miatt marad éveken át az egyetemen.

Azt most hagyjuk, hogy egy egyszerű szabállyal meg lehetne szüntetni az egyetemeken kempingezők helyzetét, ugyanis ha az egyetemi hallgatói jogalapon juttatandó járulékok és kedvezményeket mondjuk 6 évben maximalizálnánk, akkor nem lenne senkinek ezt az időszakot a végtelenségig nyújtania.

De amiért billenytűzetet ragadtam, annak más oka van.

Ez pedig a mostani természettudományos képzés, és a hozzá kapcsolódó "imidzs".

Abban a szerencsés, vagy lehet, hogy nem az, helyzetben voltam, hogy a Magyar Tudományos Akadémia kiváló ifjú kutatóinak járó különdíjban részesültem pár évvel ezelőtt. Ami persze nagy örömmel tölti el ezt az ifjú szívet, hiszen azért mégis csak elismerés, mégiscsak valamennyi pénz, meg aztán a dicsőség is, ami vele jár.

Nos, azon a dicső szombati napon beálltam a sorba az Akadémia dísztermében, ahol plakett, boríték, kézfogás, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Még most is emlékszem, ahogy a gondolatok a fejemben kavarogtak hazafele menet, hogy akkor lehet, hogy mégiscsak megérte heteken, hónapokon át az egyetemi laborban küszködni, programot írni, az eredményeket elemezni, a cikkeket, szakdolgozatot megírni.

A nagy örömöm egészen hazáig tartott, ahol az ebéd alatt bekapcsolt tévében éppen egy focimeccs után osztották ki a legeredményesebb játékosnak kijáró "meccsdíjat".

Ami egy pontosan ugyanakkora összeg volt, mint az én akadémiai különdíjam.

Csak a fejemet fogtam, hogy mennyire hülye vagyok.

Pedig hát pont erről van szó. A tudománynak, a tudományos vagy mérnöki képzésnek nincs súlya, mert a szakmának, a szakmát gyakorlóknak nincs érdemi helye a mai társadalomban, főleg itthon. Mikor hallott valaki utoljára akármilyen riportot, híradóban elhangzó jelentést, vagy újságcikket, ahol (magyar) tudománybeli vagy mérnöki pályát választókat dicsőítettek?

Na ugye.

Ez régebben (mondjuk 20-30 évvel ezelőtt) teljesen normális volt. Csak közben eltűnt a médiákból. Ehelyett inkább azt láthatja az ember mostanság, hogy csonthülyeként is megélnek elég sokan, meglepően jól.

Akkor pedig tényleg inkább a foci a nyerő, nem?

Nos, végig olvastam a könyvet (The future of management Gary Hameltől), és tényleg mindenkinek melegen tudom ajánlani, aki egy kicsit is szeret innovációról olvasni.

A könyv nagyon kézzelfogható módon emeli ki a 21. századi menedzsment legfontosabb diszparitását, belső ellentétét. Ez pedig abból a 19. századi ideálban gyökeredzik, ami egyébként minden alapvető menedzsment "törvény" alapmeggyőződése, hogy bármilyen cselekvés felbontható olyan elemi cselekvés vagy tevékenység morzsákra, amelyek egyenként optimalizálhatók és tökélyre fejleszthetők. Innentől kezdve a menedzser egyetlen dolga ezen részfolyamatok megtalálása, optimalizálása, és a rendszer újbóli, mostmár optimális részfolyamatokból való felépítése.

És látá a Menedzser, hogy ez így nagyon jól működik a 20. században.

Ennek köszönhetjük annak idején a Ford által kitalált futószalagot és gyártósort, és tulajdonképpen mindennek, ami elemekből épül fel, és ebbe a mezőgazdaság is beletartozik, akármennyire is ellenzik ezt a hozzáállást itthon, az elképesztő fejlődését. Ami nem más, mint az ipari termelékenység többszörös és ugrásszerű fejlődése. Ezt fejlesztette tökélyre pl. a Toyota.

És látá az a néhány kevés, akinek van szeme hozzá, hogy ez így nem lesz elég a 21. században.

Csak nagyon jól megy nekünk mostanában. A nol.hu-n megjelent cikkek (egy a közpénzek ellilanásáról, a másik pedig majd ugyanilyen címmel arról, hogy hova is mennek ezek ezek a pénzek) mind azt bizonyítják, hogy Magyarország gazdag ország.

Hiszen van arra pénzünk, hogy párt kasszákat finanszírozzunk illegálisan közpénzekből. Van arra pénzünk, hogy asztrálisan magas közbeszerzéseket kifizessünk, annak ellenére, hogy külföldi vállalkozók nagyon gyakran töredékéért is elvégeznék a munkát (lásd a Margit sziget felújítása vagy a négyes metró költségei). És van arra pénz, hogy ott építsünk hidat, ahol lehetne enélkül is nyomvonalat húzni, és ott építsünk alagutat, ahol az alagútfúró vállalat főmérnökének első kérdése az volt, hogy hol van a hegy?

A nagy gazdagság ellenére két dolgot "nem értek".

Nagyon el vagyok foglalva egy új könyvvel. A Future or management-et olvasom Gary Hamel tollából, és nagyon megragadta a képzelőerőmet is, meg úgy egyáltalán, sok húron penget a könyv.

Legelőször is ott kezdi, hogy a legnagyobb vissztartó erő egy vállalatnál rendszerint a csúcson elhelyezkedők környékén található, ami persze sokkal frappánsabban hangzik angolul: "The bottleneck is always at the top of the bottle".

De ami a legfontosabb, és adja meg a könyv alaphangját, az az a sajnálatos eredmény, amit a könyv írója, maga is professzor a Harvard Business School-nál talált, amikor keresztül rágta magát közel 70 év management-tel foglalkozó újság és könyvanyagán kulcsszavakat keresve.

Ajjajjaj! Kentaurbeszédet olvasva kiment a biztosíték. Mostani kentaurunk, Csányi Vilmos arról ír, hogy stabilitás kellene már az országnak a nagy fejlődés helyett. És arról is, hogy miért is nincs államilag garantált lakhatási joga, hiszen a kapitalizmus ettől nem menne tönkre. S hogy miért nincs államilag garantált munkahely, főleg a munkanélkülieknek vagy a kisebbségnek.

Noooooormális?

Szabó Ákos írt az index.hu-n egy érdekes cikket a közbeszerzésről. Arról, hogy miért is nem sikerül az állami közbeszerzések során olyan egyszerű technikákat bevetni, mint az árlejtés. Az árlejtés során a szerződést megszerezni kívánó cégek on-line (valós idejű) licitben vesznek rész, persze nem az árak felsrófolása, hanem pont a teljes költség csökkentése a cél. A legalacsonyabb végösszeget produkáló versenyző kapja meg a megbízást.

Sajnos Szabó Ákos nem talál megoldást arra, hogyan kellene ilyen és hasonló technikákat az állami apparátus által lebonyolított közbeszerzésekre alkalmazni. Pedig jó lenne megoldást találni, mert, ahogyan ő is írja, van már elég önkormányzat vagy állami apparátusi intézmény, amely a szakadék szélén áll anyagilag, vagy akár egy lépéssel előrébb is.

Csakhogy ezt nem lehet privát cégeknél bevett módszerekkel elérni.

Két dolgot érdemes megfontolni.

Már ezelőtt is foglalkoztam ezzel a témával, de mostanra ért meg néhány elképzelésem arra a szintre, hogy meg merjem osztani őket.

Mint az az elmúlt heti diplomáciai csetepatéban is kiderült, itthon nagy gond az, hogy a pártjaink, vagy a magukat párt képviselőnek kiadó személyek pártbevétel növelési céllal zsarolnak meg akár rádióadókat is.

Véleményem szerint politikai rendszerünk már régen megérett a változásra. Pontokba szedtem, mit szeretnék máshogyan látni és csinálni, hogy a mostani helyzet érdemben javuljon.

Az én országomban tehát...

Itt volt már nagyon az ideje, és végre el is jött. Az index.hu írta, hogy az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Franciaország, Hollandia, Japán, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia és Svájc nagykövetségei közös dokumentumban tiltakoznak a magyar politikai pártok harácsolása ellen.

Másnak sajnos nem lehet azt nevezni, amikor a magukat MSzP és a FiDeSz képviselőinek nevező személyek 50%-os részesedést akartak kizsarolni a rádióktól azok működési engedélyének meghosszabítása fejében.

Akárhogyan is, a játszma most már nem csak arról szól, hogy a pártoknak mennyi bevétele lesz, hanem arról is, hogy nagyon nagy esélyünk van arra, hogy befektetési szempontból még rosszabb minősítést kapjunk pont az ilyen, és hasonló átláthatatlan, és erősen korrupciógyanús esetek miatt.

Nagyon jó előadást találtam a TED-en. Marketingről, és az általa teremtett értékről szól, amit persze nagyon sokan vitatnak.

Egy dolog azonban nagyon megragadta a képzelőerőmet. Megpedig az a fogás, amellyel Atatürk annak idején, a két világháború között Törökország megreformálása idején a fejkendő használatának vetett véget. S tette ezt nagyon hatékonyan, hiszen mostanában Törökország az egyetlen olyan ország, ahol az iszlám a fővallás, és a nők mégsem viselnek fejkendőt.

Aki utánanéz, tudja, hogy a fejkendőviseletet Törökországban soha nem tiltották be. Még ha tették is volna, akkor sem sikerült volna elérni azt, hogy a nők túlnyomó többsége ne viselje, hiszen előtte pont vallási okok miatt tették ezt.

Falfirkákról ír Hammer Ferenc a komment.hu-n, és azt a kérdést feszegeti, hogy kik ellen irányul a most megindított kampány, amely keretében figyelni fogják, hogy ki falfirkál és erélyesebben akarnak ezügyben fellépni Budapesten. Vagyis, jobban mondva, hogy ki ellen nem irányulhat ez a kampány?

Nos, néhány dolgot tegyünk tisztába.

1. Az utca nem mindenkié (van ugye, akinél az utca, mint "közterület" tulajdonként jelenik meg, szóval az utca nem lehet mindenkié).
2. Az utcán álló házak fala sem. Sőt, ha az első pontnál még valaki kételkedett, ennél már biztosan nem fog.
3. Az átlagembernek nem a falfirkálókkal van gondja, hanem a falfirkákkal. Azzal, hogy a közterületeket rondítják, a magánvagyon értékét csökkentik direkt és indirekt módon. DIrekt módon úgy, hogy pl. ez ház értékét csökkentik azzal, hogy nem rendben tartott benyomást kelt. Indirekt módon úgy, hogy a környéknek ad ilyen "hangulatot", ezzel is befolyásolva a helyi ingatlanárakat.

Vagyis, a megoldásnak is a falfirkákra, és nem a falfirkálókra kell irányulnia, legalábbis az első lépésben. S az a legjobb az egészben, hogy ezt már máshol kitalálták.

Nos, azoknak, akik még esetleg azon vacillálnak, hogy kell-e nekünk össznépileg angolt tanulni, vagy sem, itt van a megoldás. A TED.com-on Jay Walker előadása döbbentett rá, hogy Kína nem csak a gyártásban jeleskedik, hanem többek között, diktatúra lévén, az olyan, össznéptömegeket megmozgató, központilag szabályozható dolgokban is, mint a nyelvtanulás.

Az előadáshoz keveset lehet ehhez hozzátenni, legfeljebb azt, hogy érdemes végignézni (egy kis angol tudás mindenképpen kell hozzá).

Antall Dániel a tulajdonjogról írt egy bejegyzést a komment.hu oldalán. Nem is a cikk tartalmával vitatkoznék (hiszen elég gyatra helyen állunk világviszonlatban a magánjog tiszetelével), hanem a legeslegelső mondatával. Idézem:

"A tulajdonjog olyan elidegeníthetetlen jog, mint a vallásszabadság." 

Milyen kár úgy kezdeni egy egyébként elég jó írást, hogy az ember először a duplacsövűvel eldurrantja a nagylábujját! Hiszen ez a kijelentés badarság.

A tulajdonjog elidegeníthetetlen, de a vallásszabadság nem az. Nem azért, mert, hogy úgy mondjuk, nincs meg az általános közhit, hogy bármilyen vallást lehet gyakorolni. Hanem pont azért, mert a vallásgyarkolás az esetek több mint 90 százalékában nem kompatibilis a többi elidegeníthetetlen joggal, a többi "szabadság"-joggal.

Nos, egyrészt szívemhez szólt, másrészt viszont csak kemény kritika a komment.hu oldalán Tallián Miklós tollából az Itt ötven éve nem találtak fel semmit. Arra most ne térjünk ki, hogy a film maga nagyon polgárira sikeredett, és a kelletténél sokkal hosszabb (mintha méterben mérnék a sikerét), kicsit a középosztály vágyálma típusú életérzést próbálja megragadni.

Hanem inkább arra, hogy mi nem találtunk fel semmit az elmúlt ötven évben.

Hiszen ez nem igaz.

Nagyon is találékonyak voltunk ebben a félévszázadban.

Hetek óta kínoz valami nyavalya. Minden este elővesz, és reggelre rendszerint jobban vagyok. Torokfájás, köhécselés (ami néha átcsap grizlimedvék párzás előtti csatazajának imitálásába), levertség, ami ilyenkor őszfelé szokta elővenni az embert.

Ami az utóbbi években érdekes, hogy nem vagyok igazán beteg, csak annyira, hogy bennem tekeregjen a dolog vagy egy hónapig. Nem is értettem, hogy miért is jó ez így, amíg rá nem döbbentem a lényegre.

Olvasgattam Tótawét, mert megint jót írt, is kiderült, hogy nagy a restanciám nála. Eljutottam az északi fényig, amelyben északi szomszédunknál a demokráciáról, és annak hiányosságairól agyaló Sulíkról is ír. Az első helyet a hülyék uralma viszi ebben az írásban, miszerint a demokrácia egyik legnagyobb "baja", hogy a kevésbé hozzáértők szavazata pont ugyanannyira számít, mint a szakértőké. És hogy ez rossz.

A második helyet az az ötlet viszi, amely szerint a pártok létezésének egyik alapfeltételát, az állami támogatást, hét eurónyi összegben megszabva nem szabadna közvetlenül kiosztani a pártoknak, hanem azt a választópolgárokon keresztül kelljen megszerezniük. Vagyis a kopogtató cédula pénzt érne, amelyet a kedves választópolgár vagy egy pártnak ad, vagy közvetlenül beválthatja, és saját maga elköltheti.

Az ötlet jól indul, de rosszul végződik.