Énvezettem?

Vagy csak klikkre megy, vagy teljesen nem értem, hogy miért is közölt az The Economist egy igencsak ellentmondásos cikket a LED alapú világítótestek elterjedének következményéről. Azt gondolom senkinek sem kell magyarázni, hogy a LED-es világítás nagyfokú energiamegtakarításhoz vezet a mostani hagyományos és fluoreszcens izzók használatához képest. Vagyis, ha mindenki LED-es égőket használna, akkor a teljes energiafelhasználást jelentősen lehetne csökkenteni. 

Nos, a cikk és egy a Journal of Physics D: Applied Physics-ben megjelent tudományos kutatás eredménye szerint ez nem sikerülne, mert az energiamegtakarítást egy az egyben felemészteni a nagyságrendileg megnőtt igény a világításra, vagyis, ha kevesebb energiába kerülne, akkor sokkal többen fognák magukat, és becsavarnának még egy izzót. Ebből következően a nettó 'energiamegtakarítás' több energia felhasználást jelentene globálisan.

S az The Economist szerint ezt megelőzendő, lehet, hogy jobb lenne nem áttérni a LED-es világításra.

Nooooormális?

Mondhat akármit is Dvorak arról, ahogy az Apple valamilyen varázslatos varázslatszerűen képes akár jeget is eladni az eszkimóknak, én mégis még egy Apple termékkel lettem gazdagabb a minap.

Nem nagy dologról van szó, mielőtt még bárki is túl nagy levegőt vesz.

Hogy nem fáradtatok még bele a mutogatásba!?

Kerék-Bárczy Szabolcs írt egy jól megmondósat a nol.hu-n arról, hogy lehet, hogy nem kellene nagyon a segítséget adó kezet szabadságharcnak kikiálltott önhevülés miatt harapdálni. S annak ellenére, hogy nagyrészt józanul próbál meg a mellett érvelni, hogy a segélyként hozzánk érkező pénzösszegek visszafizetését igenis is folytatni kellene, hőzöngeni pedig nem finom, a kommentek nagy része mégis inkább azon van fennakadva, hogy melyik kormánynak melyik kormányzása alatt dolgozott a cikkszerző, és hogy emiatt miért is kellene inkább csöndben maradnia.

Akár tetszik, akár nem, most Magyarországon nagyon úgy tűnik, hogy mindenkinek van valamilyen politikai múltja. Nem is lenne ez rossz, ha nem folyton azon menne a vita, hogy ki mikor és miért nem szólhat bele a mostani közéletbe.

Még akkor sem, ha lehet, hogy igaza van.

Az Engine of growth című Time cikkben a Kínában lezajló fejlődésről, és az állam által diktált fejlesztési iramról. Itt találtam ezt az érdekes szösszenetet:

Right now, China is the world's leader with 6,552 km of high-speed tracks (defined as those that can carry trains at speeds over 200 km/h). It plans to double that distance in two years.

Vagyis, hogy most Kína a világelső a nagysebességű vasúthálózat hosszával (ahol a vonatok legalább 200 km/h-ás sebességgel tudnak közlekedni). S tervbe van véve, hogy ezt megduplázzák két éven belül.

Egy halom badarságot hordott össze a nol.hu-n Brian Ladd, amikor akkor írt, hogy miért is kell az embereknek a mobilitásukat feladniuk annak okán, hogy kezdünk kifogyni a fosszílis energiahordozókból, meg azért is, mert tulajdonképpen már nem is menő. Arról, hogy hogyan fog eljönni az autókorszak vége, és ezzel a mobilitás vége.

Mintha a kettőnek lenne valami köze egymáshoz.

Elgondolkoztam azon a sok ajnározáson, ami most a médiában folyik arról, hogy itt volt az IMF, aztán csomagolt, és hazament, és hogy mi meg milyen nagyszerűen bemondtuk az unalmast a pénzügyi hatalmaknak. Csakhogy valahogy nálam mindig kinyomja a biztosítékot, ha valaki éppen arról kezd ez irogatni, hogy Orbán Viktor éppen hogyan cserdít a labancok közé, vagy ugratja a lovát, és önt szurkot a nemzetközi hitelezők nyakába, akik egyébként is csak nyomorba akarnak minket (és mindenkit) dönteni.

A Wikipédia, a Nemzetközi Valutaalap és a Statisztikai Hivatal szerint ugyanis a legutóbbi, közel 20 milliárdos készenléti hitel a kisebbik baj, amivel törődnünk kellene, mondhatni a jéghegy csúcsa.

Nagyszerű könyvet fejeztem be éppen. Az Atomic obsession, vagyis a nukleáris megszállottság, John Mueller tollából brilliánsan foglalja össze, elemzi a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos tévhiteket, teszi világossá a nukleáris fegyverek tulajdonlását övező mítoszok valótlanságát, s lézersugár-szerű pontossággal világítja át és kristálytiszta érveléssel teszi nevetségességé a sokak által terjesztett rémhíreket.

Kérlelhetetlen alapossággal írt könyvről van szó. Mueller már az elején megüti a megfelelő hangot azzal, hogy a hiroshimai és nagaszaki atomrobbanásokat, azok szociális, egészségügyi és környezeti hatását pontosan leírja. Nagy érdeme, hogy nem enged a második világháború utáni évtizedben felerősödő antinukleáris érzelmek alapján kialakult szemléletnek, hanem a tényeknél és adatoknál marad. Mint írja, a két atomrobbantás a hagyományos bombáknál nagyságrendekkel nagyobb pusztítást végzett, legalábbis a súly-súly arányt véve alapul, de ez nem jelentette azt, hogy az Egyesült Államok nem vitt véghet ehhez hasonló pusztítást a japán szigeteken. Sőt, mint írja, a USA hadereje a háború végén naponta képes volt ekkora erejű rombolást (anyagi kár és élet) véghezvinni teljesen hagyományos eszközökkel, és élt is az adott lehetőséggel.

Sőt, ki meri mondani azt is, hogy mint elrettentő erő, az atombombák sem a második világháború végén, sem pedig a hidegháború során nem használtak. Több, mint ötven év távlatából szemlélve a megtörténteket, a bennfentesek között mind a volt Szovjet Unióban, mind az USÁ-ban elfogadott nézet, hogy az atomfegyverkezés kidobott pénz és elfecsérelt idő volt. Aktuális, tesztoszterontól és pánikhangulattól fűtött politikai és retorikai túlkapásokra persze elég volt azt vélni vagy hinni, hogy nukleáris kataklizma küszöbén állunk, de igazából sem elrettentésre, sem igazi katonai felhasználásra nem voltak az atombombák jók.

A könyv nagysága azonban pont abból fakad, hogy itt nem áll meg.

"Mit tehet az unió a romákért?" cimmel közölt a nol.hu egy véleményt, amelyet egyszerűen nem tudok szó nélkül hagyni. Hegyi Gyula írása szerint ugyanis nem tesz sem az EU, sem tagországai eleget a romák felzárkóztatásáért, a szociális háló megfelelő és rasszizmus nélküli kiterjesztéséért. A mostani nyugat-európai akciókat (lásd a fancia kilakoltatásokat) pedig elítéli, mondván az ottani demokráciák is csak a könnyebb végét próbálják a dolognak megragadni.

Hegyi szerint ugyanis három dolog hiányzik ahhoz, hogy a romák, akik szerinte igencsak komoly ütőkártyák az őszülő Európa megmentéséért folytatott játszában, helyzete végre elkezdjen "megoldódni".

Oktatás, képzés, munkahely.

Noooooormális?

Van úgy, hogy készül egy poszt nagyon, és sokáig, aztán egyszercsak behal keményen a púderezésbe. Most is így van, mert annyira beletalált a fentéslent Kispál és a borzról szóló posztja, hogy sokat nem is tudod hozzátenni, mert annyira eltrafálták az egész életérzésem, frusztrációm a zenekarral, az agyament tömjénezéssel kapcsolatban, hogy csak na! Ki is töröltem a saját bekezdéseim egyből.

Lehetne mondani, hogy savanyú a szőlő, meg csinálj jobbat, ha tudj, de hát, hogy a klasszikusokat idézzem, volt 1x1 zenekar, és szerintem mi jobbat csináltunk akkor. Aztán lehet, hogy most a borzalmas végre eldobta a lantot, eljött az ideje, hogy megint nekifogjunk...

Ki tudja, ha mi leszünk a borzalmasabbak, lehet, hogy két Kossuth díjat is leakasztunk majd.

Kicsit meg vagyon zavarodva mindenki, de legfőképpen a Fidesz, azzal kapcsolatban, hogy mit is akartak az emberek. Főleg azért, mert egyre gyakrabban hallhatjuk tévében és rádióban, hogy a kritika nem ér, hiszen mindazt, ami történik, nos ezt akarták az emberek. Ahogyan Török Gábor is rátapintott blogjában, nem biztos, hogy ez az "ezt akarták az emberek" lemezt ilyen sűrűn kellene lejátszani.

Két okból sem.

Nagyon érdekes könyvet olvastam el a minap. A Superfreakonomics-ről van szó, a Freakonomics folytatásáról. Mint ott is, a főtéma itt is azok egy kívülálló számára megdöbbentő, időnként sokkoló, de rendszerint teljesen logikus tények és események, amelyeket a két szerző, Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner, szépen csokorba szedett.

A lista hosszú, a globális felmelegedés olcsó és hatékony megoldásától a legmeglepőbb valószínűségekig, mint például hogy a detroiti prostituáltak nagyobb valószínűséggel fognak rendőrrek üzleti kapcsolatban kerülni, minthogy a rendőrök őket ezen illegális tevékenység folytatása miatt előállítanák, vagy hogy miért is kell a vallási fanatikus öngyilkosjelölteknek életbiztosítást vásárolniuk, az legfrissebb szociológiai, gazdasági kutatások eredményeiig sok mindent végigtárgyal a könyv, közérthető és könnyed stílusban.

Megdöbbbenve hallottam a rádióban, miszerint az kormány egyik új törvény(javaslata) szerint az olyan helységekben, ahol már van gyógyszertár, új patikát nem lehet létrehozni. Lehetne ez akár még valami meggondolt kistelepülés segítési politikai haditerv, amivel a patikák számát próbálja a Fidesz a vidéken növelni.

Csakhogy nem az, messziről sem.

Nagy sláger volt az elmúlt évtizedben arról írni, hogy az éghajlatváltozás miatt hatalmas háborúk fognak előbb vagy utóbb kitörni a Földön. Arról, hogy ha majd nem lesz elég víz, gáz, stb., akkor hatalmas embertömegek indulnak majd meg, tarolnak le országokat, és lesz itt haddelhadd, miegymás és fogaknak csikorgatása.

Ettől aztán kisországunk is egyből nagyon fontosnak érez(het)te magát, hiszen természetes ásványkincsekben ugyan nem vagyunk kiemelkedően gazdagok, de van itt édesvíz, több is mint kellene, és ha jól gazdálkodunk vele, akkor leszünk mi még itt nagyobb vitézek, és spanolni fog nekünk fél Európa.

Azért van itt egy-két probléma.

Tamás Gábor tollából jelent meg a Gagyi című írás a nol.hu-n, amiben arról ír, hogy mennyire lehetetlen lesz a másodlagos importellenőrzést, amit a Fidesz és az agrártárca vezetett be az élelmiszerpiacon megjelenő importszemét visszafogására.

Első nekifutásra még talán még szimpatizálnék is ezzel az ötlettel, de csak akkor, ha nem csak az importszemétre, hanem az itthoni termékekre is bevezetné az ilyesfajta ellenőrzést a tárca. Vagyis, ha a boltokban megjelenő élelmiszerek esetében ténylegesen megvizsgálnák, hogy honnan is származik, vajon tényleg lejárt-e a növényvédő szerek által megszabott várakozási idő vagy sem, lebomlottak-e a nagyüzemi állattartással együttjáró antibiotikumok és hasonló (gyógy)szerek a húsban, vagy ténylegesen bio-e az az élelmiszer, amiről a termelője-forgalmazója azt állítja.  

De van itt nagyobb baj is, egyből kettő.

Elhallgattam az utóbbi időben, de jó okom volt rá. Költöztünk, úgy hatvan kilométerrel keletre, így, ha lehet ezt ebben mérni, kelet-európaibb lettem, mint korábban. (Úgy látszik, hogy ez az év a költözés jegyében telik el...)

Meg kell hagyni, nagyon rövid idő alatt zavartunk le mindent. Nagyjából két hónap telt el attól a pillanattól kezdve, amikor azt gondoltuk, hogy lehet, hogy megért az idő arra, hogy költözzünk, egészen addig, amíg az új házban nagyjából teljesen berendezkedve élünk.

Tegnap fejeztem be az utolsó (és egy kicsit hátrahagyott) nagyobb adag festést is, szóval a nagy munkálatok készen vannak.

Jöhet a blogolás.